Muszáj kiírnom magamból a világnak a dolgaim, mert a családom egyszerűen nem képes felfogni, amit mondok. Nem figyelnek rám és ez nagyon szarul esik nekem. Aztán mindig papolnak, hogy csináljam ezt, csináljam azt, csak az a baj, hogy nem tudom megcsinálni. Ezt most értem a tanulásra. Már óvodába is gyűlöltem járni, aztán jött az iskola és ez a gyűlölet csak nőtt. Na meg, ahogy teltek az évek csatlakozott hozzá még a zeneiskola, ahonnan nem engedték, hogy kiiratkozzak, pedig szörnyen utáltam. 8 rohadt hosszú évet kellett ott is lehúznom. Általános iskolában olyan osztálytársakat kaptam, akiknek a 3/4 részét gyűlöltem. Igazából egy csoportba sem tudtam beilleszkedni. Próbáltam ide-oda csapódni, de végül mindig egyedül kötöttem ki... Ezért örültem nagyon, mikor M-mel és Zs-vel úgy egymásra találtunk. Csak aztán jött L és átmosta az agyam. Azt csináltam, amit mondott, pedig abszolút nem értettem, mi a fenét keresek én ott és miért csinálom azokat a dolgokat. A szörnyű általános után jött a gimi. A gimi, ahova nem akartam jelentkezni, ahova nem akartam, hogy felvegyenek. Persze amekkora mázlim van, sikerült megint kikapnom egy fantasztikus osztályt. Gyűlöltem őket az első pillanattól, hogy elindult a 9. osztály 2007 szeptemberében. Ez a gyűlölet csak még fokozódott a 4 év alatt, de ez már nem fontos. Már megszabadultam tőlük. Nagyjából. Hiszen vége a négy éves szenvedésnek, véget ért. De még mindig vissza van az érettségi szóbeli része. Szar, mert tudom, hogy nem fog sikerülni olyanra mint szeretném, mint szeretnék. Anyáék folyton csak azt mondogatják, hogy tanuljak. És olyankor mindig azt mondogatom a fejemben, hogy ők persze könnyen beszélnek. Annak idején egyáltalán nem volt ennyire komplikált az érettségi, meg az iskola. Teljesen más helyzetben nőttek fel, más iskolába jártak. De könyörgöm, ez a 21. század, évről évre egyre nehezebb az érettségi, még a tanárok is csak kerek szemmel bámulnak a dolgozat lapokra. És így várják el tőlem, hogy jól teljesítsek. Akkora rajtam a nyomás, hogy legszívesebben sikítanék. Sikerült kontrollálnom magam 4 évig, nem volt könnyű, most mégis állandóan sírhatnékom van. Már akkor is könnyes lesz a szemem, ha meghallgatok egy dalt. Utálom, hogy ennyire érzékeny vagyok és nem is értem, miért lett ez. Annyi szar történt velem. Tini lány létemre kövér vagyok. Még ha az lenne, hogy jól állna, ahogy egy csomó embernek, de én csúnyán vagyok kövér. Az arcom pattanásos és egyszerűen nem tudom magam rávenni, hogy befeküdjek a kozmetikushoz, mert voltam már párszor és nem bírom a fájdalmat. Kicsi a fájdalomküszöböm és egyszerűen nincs is arra 4-5 évem, hogy majd azután talán elmúlnak a pattanások és valamennyire szép lesz az arcom. Nekem most lenne erre szükségem. De még tetézhetném a sort azzal, hogy mennyire eldeformált a lábam és az ujjaim. Pont tegnap mondtam nővéremnek, hogy még Versailles Hizaki is nőiesebb, mint én, pedig ő férfi!! Hogy lehet ez... Mikor fajultak el ennyire a dolgok... Ha elmegyünk vásárolni, a legtöbb ruhából, amit kinézek magamnak egy sem jó rám, nincs méret, csak olyan ruhákból, amik nem tetszenek vagy egyszerűen nem állnak jól. A legtöbb ruhám ronda, nem állnak jól. Utálok felkelni, utálok felöltözni, utálok kilépni az utcára. Kövér vagyok, ronda vagyok, semmi nőiesség nincs bennem, ezért sírok és eszek, bánatában mindenki eszik, én is, ezért csak még jobban hízok. Állandó körforgás. Vagy pár ritka alkalom, mikor úgy érzem, legalább egy nagyon kicsit szép vagyok, de aztán visszazuhanok a valóságba és rá kell jönnöm, nincs ez így. A családomnak kéne a legjobban támogatnia, de nem figyelnek rám és nem támogatnak. Inkább csak még szurkodják belém a késeket. Egyszerűen csak el akarok tűnni erről a világról. Folyton azt érzem, azt gondolom, bár meg sem születtem volna. Bár ne léteznék ezek a világon. Számomra nincs itt semmi fogódzkodó. Semmi, amibe kapaszkodhatnék.
Az iskolában rövid anyagokat meg tudtam tanulni, de sokszor van, hogy elolvasok valamit és 5 másodperc múlva már nem emlékszem rá, mit olvastam. Nem értem egyszerűen, hogy miért rossz ennyire a memóriám. Hiába erőltetem magam, nem megy. És nem arról van szó, hogy én nem próbálkozom, igenis próbálkozom, de nem megy. Nincs erőm. Mert senki sem áll az oldalamon, senki nem támogat, senki sem veregeti meg a vállam, ha valamit jól csinálok. A családom meg sem próbálja értékelni azokat a siker élményeket, amik számomra sikerélmények. Teljesen egyedül vagyok. Borzalmas nagy űr van bennem.
Már évek óta gondolkodom azon, mi legyek, ha nagy leszek, hogy ne a pályaválasztáskor kelljen kigondolnom. És az van, hogy ahogy telt az idő, teltek az évek, rá kellet jönnöm, hogy azok az álmok, amiket célként kitűztem, teljesíthetetlenek, mert nem vagyok okos. Sosem voltam jó tanuló. Örök középút. De rendben voltam ezzel. Aztán jött a gimi és rá kellett jönnöm, hogy ez egyáltalán nem jó. Az osztály 2/3-a kitűnő vagy ötös tanuló volt és szörnyen éreztem magam, amiért nekem nincsenek jó eredményeim... Feszélyezve éreztem magam minden dolgozatnál, mert a barátaimnak megy, nekem meg nem. Jött a pályaválasztás és nekem nem volt tervem. Mindenki tudta, hova akar menni, mit kell ezért megtennie, én meg ott álltam és nem tudtam mit tegyek. Nem azért választottam azokat a szakokat, amiket megjelöltem, mert annyira nagyon érdekelnének, egyszerűen csak nem tudom mi tévő legyek és meg kellett valamit jelölni. Direkt olyan szakot akartam, ami talán nem olyan nehéz és főként nem kell sok pont. Tudtam, hogy nem fog jól sikerülni az érettségi. Ahogy nem sikerült a belsővizsga sem.
Kész katasztrófa vagyok. Mit kezdjek magammal?? Nem vagyok se szép, de okos. Akkor mi van a kezemben?? SEMMI!! Teljesen nincstelen vagyok.
Elmondom, mik voltam a terveim. Mert voltam terveim. Először állatorvos akartam lenni. Sok évig ezt akartam csinálni. Szegény, elesett állatokat gyógyítani. Imádom az állatokat. De el kellett vetnem ezt az álmom, mert a pontok hatalmas nagyok, be sem kerülnék, ha bekerülnék, az első vizsgán meghúznának és mehetnék a fenébe. Aztán pszichológus akartam lenni. Észrevettem magamon, nem az a középpontba vágyó ember vagyok, jó nekem a háttérben, jó hallgatóság vagyok, bár tudom, hogy ez messze nem elég a szakmához. Ezt is elvetettem, az okok ugyanazok. Szívesen dolgoznék a médiában, mert a kamera mögött, nem előtt. Szívesen dolgoznék, mint asszisztens, akit ugráltat a főnök. Akár egy magazinnál, akár egy irodánál. Szívesen dolgoznék, mint szerkesztő. Könyvszerkesztő. Szeretek olvasni és érdekesnek találom. De szívesen tanulnék nyelveket. Szeretnék megtanulni franciául, japánul, koreaiul, folyékonyan angolul. Szeretnék sokat utazni, megismerni kultúrákat.
A dédelgetett álmom az, hogy kiköltözöm Koreába, kiveszek egy nagyon pici, pár négyzetméteres lakást és egy kávézóban pincérkedem. Lehet, hogy hülyén hangzik, de én nagyon élvezném ezt csinálni. Nem kell, hogy vezérigazgató legyek egy hatalmas vállalatnál, nem kell, hogy hatvan doktorim legyen, nem kell, hogy limuzinnal járkáljak. Egyszerű életet akarok élni, Magyarországtól minél messzebb. Ez az ország egy pöcegödör. Csak visszatartja az embert. Pár napon belül végre teljesen én leszek, egyedül. Nem lesznek kötelezettségeim. Talán el kezdek tervezgetni. Van egy kevés pénzem, talán veszek egy vonatjegyet és elmegyek. Messze. És vissza sem nézek. De jó is lenne... De érzem, hogy gyenge vagyok. Annyi gátlásom van. Nehezen barátkozom, nem tudok kommunikálni az emberekkel. Senkivel semmi közöm nincs.
De ha most nem vesznek fel sehova, azt egy jelnek veszem. Nem fogok erőlködni. Nem akarok továbbtanulni. Azért, hogy aztán a képembe nyomják, hogy túlképzett vagyok és elküldjenek?? Csesszék meg. Nem éri meg. 12 éve szívok az iskolapadban, teljesen értelmetlen erőlködés az egész. Aztán cseszek el újabb 4-5 évet az életemből?? Azt már nem. Nem érdekel az iskola. A gyerekek nem hiába nem szeretnek oda járni.
Legszívesebben ezt most elolvastatnám a családommal, hátha felfognak végre abból valamit, amit próbálok megértetni velük. Kisírtam a szemem, de egyáltalán nem könnyebbültem meg tőle. Pedig reméltem, hogy legalább egy kicsit. Még mindig szarul érzem magam. Hát ez már sosem fog megváltozni? Örökké szívás lesz az életem. Ó, most biztos mindenki azt mondaná, ne panaszkodjak, mert van, akinek ilyen élet sem jutott, de az a helyzet, hogy leszarom, hogy más embernek mi jutott vagy mi nem jutott. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Nem érdekel. Így már érthető?
Utolsó kommentek